A szemtanúk szerint több, három idős ember került a veszélyzónába – ám senki sem értette, hogyan kerülhettek egyáltalán a sínekre. A történet másodpercek alatt terjedt, ahogy az emberek a peronon egymásnak súgták a részleteket. Többen azt állították, hogy az utolsó pillanatban próbálták meg elkerülni a tragédiát, de a szerelvény már túl közel volt. A mozdonyvezető a végsőkig küzdött, hogy megállítsa a vonatot, az utasok pedig sokkos állapotban nézték, ahogy a mentők és rendőrök rohannak a helyszínre. A feszültség egyre nőtt: vajon mi vezethetett idáig?
Kiderült miért kerültek a sínekre:
A hír nem ért véget! Folytatáshoz használd a KÖVETKEZŐ OLDAL gombot!
—>> KÖVETKEZŐ OLDAL
Ez is érdekelhet:
Na mindegy, térjünk vissza a való világra. A Sportage nap mint nap egy nagyon élhető hely volt. Ez az alapoktól (például a középkonzol mély tárolórekesze, ahová következmények nélkül bedobhattam a kulcsaimat vagy tárolhattam a telefonomat) a technikáig, mindenekelőtt a holttérfigyelőig terjedt, amiről már korábban is írtam. Én is azok közé tartozom, akik fogékonyak a továbbfejlesztett biztonsági rendszerekre, de nagyon is tisztában vannak a hibáikkal. Ebben az esetben úgy találtam, hogy a hasznossága és a holttérfigyelő rendszerrel való segítsége messze felülmúlta a hibáit (nevezetesen az elmosódottságot és a rossz időben való enyhén zavaró hatást).
Sosem tűnik úgy, hogy egy autó elég nagy lenne egy kisgyerekkel, de a Sportage utastere jól bírta a várakozásokat. Mindig sikerült mindent bepakolnom, hogy legyen egy kis hely a hosszabb nyaralásokra is, és bár mostanában nem volt olyan autóm, amelyben az első utasnak bőven lett volna helye a mögötte lévő terjedelmes gyerekülés miatt (kivéve persze a Bentley-t), a Sportage ebben a tekintetben rendben volt. Az első utasnak nem volt kényelmetlen, még akkor sem, ha az ember azt kívánta, bárcsak lett volna még pár centi a helyére.
Az ülések is kényelmesek voltak. Hosszabb utakon feltűnt a deréktámasz és a jó kilátás, és valahányszor felnőtt utasok utaztak elöl vagy hátul, mindig azt hallottam, hogy „ez szép, ugye?”, és általános dicséret övezte a belső tér minőségét.