Amíg vársz ez is érdekelhet:
A C4-es generáció valahol elveszett a legendás elődök és utódok között: ott volt a mítoszteremtő C1, a brutális C2, a lélegzetelállítóan szép C3, majd a markánsan izmos C5 – és a C4 valahogy sosem tudott igazán kultikus státuszig jutni. Amikor 1983-ban megjelent, az amerikai gyártók épp kétségbeesetten próbálták kitalálni, hogyan lehetne izgalmas teljesítményt kipréselni egy benzinmotorból úgy, hogy közben az egyre szigorodó környezetvédelmi szabályoknak is megfeleljenek. Nem igazán találták meg a megoldást. A C4-be szerelt, 5,7 literes nyomórudas small-block V8 – az elektronikus motorvezérlés ellenére – mindössze 205 lóerőt produkált. Ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy ez mekkora motorból jött ki, önmagában nem is tűnt olyan kevésnek: akkoriban 231 lóerős volt, a Ferrari 208 Turbo pedig 220-nál tetőzött. Tehát nem volt kirívóan gyenge, de rekordokat sem döntött – inkább csak ott volt a mezőnyben. Amiben viszont a C4 tényleg nagyot gurított, az az újítás: technológiai szempontból olyan merész húzásokkal állt elő, amilyenekre a legtöbb Corvette-generáció – a legelső C1-est leszámítva – nem vállalkozott.
A C4-es generáció későbbi változataiban már egy átdolgozott, nagyobb kompressziójú LT1-es, 5,7 literes motor dolgozott, amely még mindig nyomórúddal működött, de már jóval izmosabb, 305 lóerős teljesítményt kínált. Ehhez társult egy négyfokozatú automata váltó, amely a legfelső fokozatában összehúzó, takarékos működésre volt képes, így nemcsak a teljesítmény, hanem a hatékonyság is egy lépéssel előrébb került.
